Blog

Blog // LEGFRISSEBB BEJEGYZÉSEK

Blog // Interjú Molnár Zsolttal, a Posterology projekt grafikusával

Akik követik a blogot azok már észrevehették, hogy lelkes rajongója vagyok a Breaking Bad (Totál szívás) sorozatnak. Amikor néhány héttel ezelőtt tudomást szereztem arról, hogy a Posterology mögött egy magyar srác áll, mindenképpen szerettem volna egy beszélgetést Zsuttivel a projectről, amelynek keretében a népszerű sorozat mind a 62 részéhez egyedi posztert készített, és amiért még maga Vince Gilligan (a sorozat atyja) is virtuálisan kezet rázott vele. A Posterology híre futótűzként terjedt a neten az elmúlt hónapokban, ma már több, mint tízezer követőt számlál. Molnár Zsolt (31), alias Zsutti a számítógépes grafika mellett fotózással is foglalkozik. Falun nevelkedett, szereti a természetet és az állatokat. Jelenleg nagyvárosban él, ahol szereti a városi életképeket fotón megörökíteni. Imád bringázni, fixivel közlekedik. És soha nem szeretne teljesen felnőni. Zsuttivel emailen keresztül készítettük az interjút.

Hogyan jellemeznéd a munkáidat öt szóban?

Mocskos, minimalista, lényegretörő, komolyan komolytalan 🙂

Hogyan és mikor jött az ötlet, hogy a Breaking Bad című sorozathoz készíts garfikákat?

Tavaly szeptember végén, amikor vége lett a sorozatnak. Olyan nagy hatással volt rám, hogy úgy éreztem méltóképp kell elbúcsúznom tőle. Gyorsan meg is néztük a barátnőmmel az első részt újra és talán akkor pattant ki a fejemből, hogy csinálhatnék az epizódnak egy posztert. Ezt követte a második, majd a harmadik és ekkor már biztos volt, hogy az összes epizódhoz készítek egy illusztrációt. Egyébként konkrét célom nem volt vele. Tisztelegni akartam az új kedvenc sorozatom előtt és valami teljesen mást akartam csinálni, mint amit a rendes munkahelyemen kell. Egyfajta gyakorlásnak indult, aztán megszállottság lett belőle.

Lisy Writes Posterology Interjú s01e01Egyébként mivel foglalkozol a „ rendes munkahelyeden“?

UX & UI designerként dolgozom, de kizárólag mobil applikációkkal foglalkozom. Ez másfajta kreativitást igényel, mint egy poszter elkészítése, sokkal kevesebbet kell pixeleket tologatnom. Rengeteg ötletelés, adminisztráció és tesztelés kell a munkámhoz.

Mikor kezdted el nézni a sorozatot?

Valamikor a negyedik évad környékén. Emlékszem még arra a pillanatra sok évvel ezelőtt, amikor a sorozat indulása előtt láttam a Pilot trailerét és azt gondoltam magamban, hogy ezt nézni kéne. Nem sokkal később jól elfelejtettem, de a harmadik évad után kezdett terjedni a neten, hogy van itt egy baromi jó sorozat, a Breaking Bad. Ekkor újra eszembe jutott az a trailer és végül a negyedik évadnál csatlakoztam be, és azzal a lendülettel magammal rántottam a barátnőmet is.

Mi fogott meg benne?

Szinte minden: a karakterek, a színészek, a cselekmény, a dráma, a fordulatok, a kiterjedt szimbólumrendszer és persze a gyönyörűen fényképezett és megkomponált jelenetek.

Melyik a kedvenc epizódod és miért?

Nem tudnék egy részt kiemelni. Legalább egy tucat kedvenc epizódom van, mindegyik eltérő okból. Ez is egy jó sorozat ismérve: nem könnyű kiválasztani a kedvenc részt.

Ki a kedvenc karaktered és miért?

Belőlük is több van, de nem túl sok. Jesse-t azért kedvelem, mert korban nagyon közel áll hozzám. A tetteiben, gondolkodásában néha fel vélem fedezni fiatalabb önmagamat is. Ráadásul ő a legszerencsétlenebb karakter, hiszen neki kell a legtöbb szenvedést átvészelnie. Gus Fring volt a kedvenc alvilági karakterem. Leginkább a makulátlan stílusa és a hűvös intelligenciája fogott meg, amivel nagyon jól ellenpontozta Tuco-t. Aztán ott van még Hector Salamanca, a szélütéses öreg gengszter. Szavak nincsenek arra, hogy a karaktert megformáló Mark Margolis mit volt képes kihozni a mimikájával meg egy csengővel a karakterből. Epikus!

Lisy Writes Posterology Interjú bbs03e05Mióta foglalkozol grafikák készítésével?

Nagyjából azóta, hogy elkezdtem számítógépes grafikával foglalkozni, azaz 12 éve. Visszanézve persze az első munkáim nagyon bénák voltak, de gyakorlásnak jó volt. Lehet, hogy újabb 12 év múlva már a BrBa poszterekre is másképp tekintek. Remélem így lesz, mert az azt jelentené, hogy fejlődök.

Hivatás vagy hobbi a grafikakészítés?

Sajnos egyenlőre csak hobbi, de nagyon szeretném, ha hivatásszerűen tudnám csinálni és megélhetnék belőle. Most ezen dolgozom, remélem hamarosan összejön a nagy terv. Az elmúlt időszakban annyi követőm akadt és olyan sokan kerestek meg különféle ajánlatokkal, hogy talán valóra válik az álmom.

Mennyi időbe telt a poszterek elkészítése?  

Az egész projekt kb. 4,5-5 hónapig tartott. Ez idő alatt nagyjából 400 órát töltöttem a képek megrajzolásával. Ehhez még hozzájön a részek többszöri újranézése, voltak részek, amelyeket ötször-hatszor láttam. Rengeteg kutatómunkát is igényelt a projekt, szerencsére nagyon jó forrásra találtam a Heisenberg Chronicles oldalon. Átlagosan 6,5 órát töltöttem egy poszterrel, de volt amihez 16-18 óra kellett összességében.

Lisy Writes Posterology Interjú s02e09Milyen technikával készületek a képek?

Mielőtt nekiláttam volna bármelyik poszternek, először megnéztem (néha többször is) a hozzá tartozó részt. Kijegyzeteltem a legjelentősebb momentumokat, tárgyakat és idézeteket. Utána megkerestem a kiválasztott képet és ha találtam egy jó filmkockát, arról screenshotot készítettem és az alapján rajzoltam. Ha nem volt ilyen, akkor leskicceltem magamnak, hogy nagyjából mit szeretnék látni. Igyekeztem minél jobban a látott képhez igazodni. Az elején párhuzamosan használtam Illustratort és Photoshopot. Illuban megrajzoltam a fő témát, Photoshopban pedig a hátteret és a szöveget szerkesztettem. Később, amikor egyre jobban beszippantott a projekt és egyre többet javítottam a rajzokon, rengeteget hátráltatta a munkát, hogy egyfolytában két program között kell ugrálnom. Így végül Photoshopban rajzoltam mindent. Ha jól emlékszem Tortuga teknőse volt az utolsó Illustratorban elkészített rajz. A rajzokat a barátnőm látta először és az ő kommentjei alapján javítottam rajtuk. Sokat segített, amikor már nem láttam a fától az erdőt.

Van-e szakmai pédaképed?

Ez időről időre változik, most például nincs. Nekem az a bajom a példaképekkel, hogy ha nagyon beleásom magam valakinek a munkáiba, akkor hatással lesz rám és talán öntudatlanul is elkezdem az ő stílusát utánozni. Ezt mindenképp el szeretném kerülni, nem akarom mások stílusát lenyúlni. Amúgy annyi elképesztően tehetséges művész alkot, hogy nehéz is lenne egy példaképet választani. Ettől függetlenül vannak olyan példaképeim, akik nagy hatással voltak rám a pályám elején és még ma is: Leonardo da Vinci, Salvador Dalí és Alphons Mucha.

Mi a Breaking Bad sikerének titka?

Szerintem az, hogy az alkotók minden lehetséges szcenáriót szemrevételeztek és képesek voltak a legjobbat kiválasztani annak érdekében, hogy elmondhassák Walter White történetét. Ehhez társult még egy elképesztően jó csapat, akik megalkották a BrBa univerzumát. Rengeteg cikket és interjút elolvastam a készítőkkel, szerintem a stábban nem volt olyan ember, aki ne lett volna 100%-ig elhivatott a sorozatot és a munkáját illetően. Csak így jöhet létre valami, ami több millió embert megmozgat. A posztereket is ebben a szellemben készítettem.

Mit éreztél amikor láttad, hogy a BrBa Facebook oldalán is megosztották a munkáidat?

Büszke voltam, de ugyanakkor nem akartam hinni a szememnek. Mint ahogy azt sem voltam képes napokig felfogni, hogy a poszterek híre úgy terjedt a neten, mint a futótűz. De a legnagyobb megtiszteltetés mégis az, hogy Vince Gilligan felvette velem a kapcsolatot az asszisztensén keresztül. Nekem ez most olyan, mintha Batman megkérte volna Alfredet, hogy írjon rám egy üzenetet 🙂

Milyen kihívásokkal kellett szembenézned a projekt során?

A legnagyobb kihívás az időm beosztása volt. Ezek a poszterek a hivatalos munkaidőm után készültek, valamint hétvégeken. Volt egy saját időbeosztásom arra vonatkozóan, hogy a posztereket milyen időközönként akarom posztolni. Sajnos nem sikerült jól megbecsülnöm a projekt méretét és sokkal több időmbe került, mint amire számítottam. Ennek leginkább a barátnőm itta meg a levét, hiszen így sokkal kevesebb időt tudtunk együtt tölteni.

bb_s04e12Mi volt a legnagyobb tanulság?

Sokkal jobban kell előre tervezni. Minden projektnél van egy időintervallum, amit az ember megbecsül magának és aztán menet közben jönnek a problémák, amelyek felrúgják az előző becslést. Én azt hittem max. három hónap alatt végzek, de nem így lett. Van még egy dolog: nem szabad feladni! Meg kell oldani a problémákat és folytatni kell. Feladni mindig könnyebb.

Amikor először láttam a munkáidat, felemerült bennem a kérdés, hogy vajon volt-e/ van-e jogod más szellemi termékéhez kapcsolódóan terméket előállatani? Azóta kiderült, hogy a Sony Entertainment megkért, hogy a további megegyezésig távolítsd el a posztereket a Posterology oldalon található webshopból…

Azt gondolom, hogy a jelenlegi copyright törvények elavultak és nem látom azt, hogy ez bármikor is változna a közeljövőben. Én úgy tudom – lehet, hogy rosszul – hogy, lett volna jogom más szellemi termékéhez kapcsolódóan saját terméket, saját kútfőből előállítani. Amihez nem volt jogom, az ennek a terméknek az engedély nélküli árusítása a neten. A Sony Entertainment ezért lépett velem kapcsolatba elsősorban és én tudomásul vettem a kéréseiket. Se kedvem, se időm, se pénzem nincs jogi vitába keveredni velük. Nagyon bízom benne, hogy partnerként tekintenek rám és sikerül megegyeznünk, de arról nem tudok nyilatkozni, hogy mi lesz a köztünk létrejövő megállapodásban, hiszen erre még én is várok. Ami “fan art”-ot mint jelenséget illeti: ha egy ember rajong egy filmért vagy sorozatért, egyszerűen nem fogja az eredeti jogtulajdonos hozzájárulását kérni, hogy alkosson valamit az általa imádott alkotás tiszteletére. Arra sem fogja a jogtulajdonos beleegyezését kérni, hogy megossza és esetleg pénzt keressen rajta, hiszen arra sem kapna engedélyt  – legalábbis szerintem erre senki nem lát esélyt, így senki sem próbálkozik. Körül kell nézni a neten, hogy milyen sokan készítenek és adnak el fan art-ot. Emberek millióit lehetne jogilag felelősségre vonni, de erre még a stúdióknak sincs kapacitásuk. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy egy jó fan art növelheti a rajongók lojalitását az eredeti mű iránt és ha a stúdiók, forgalmazók rászállnának ezekre a művészekre, az valószínűleg nagyobb kárt okozna számukra, mint hasznot. Ki tudja? Egyrészt azt gondolom, hogy ami velem történik, az a munkám és a poszter projekt megbecsülése, másrészt úgy érzem, vannak még rajtam kívül sokan, akik ugyanígy megérdemelnék ezt a figyelmet.

Mi a következő projekted?

Valójában most már a Posterology a PROJEKT, ezen belül pedig a következő sorozat, amihez plakátokat készítek, a Hannibal. Ezen kívül van még pár sorozat, amiket beterveztem a közeljövőben: House of Cards, Game of Thrones és a True Detective.


Blog // Mit tanított nekem Ausztrália?

Külföldön élni kaland és kihívás, olyan tapasztalat, ami ezerféleképpen formálja a mindennapjainkat, és a világról alkotott képünket. A választott ország szokásai, az emberek viselkedése, az életérzés, ami körülvesz bennünket folyamatosan hatással vannak ránk, néha szinte észrevétlenül a részünkké válik.

A közelgő Australia Day (január 26. – az első brit hajó 1788-as partraszállásának évfordulója Sydney Cove-nál) kapcsán azon morfondíroztam, mit tanított nekem Ausztrália az elmúlt hónapok során. Alább összegyűjtottem az öt eddigi számomra legfontosabb leckét.

1. Először is ott van a „no worries” vagyis „egyet se félj” hozzáállás, ami egyfajta tengerparti napfényes lazaságot és könnyedséget csempész a mindennapokba. És valahogy mindig emlékeztet arra, hogy nem érdemes magunkat túl komolyan venni, hiszen valahogy mindig minden megoldódik.

2. Aztán a híres ausztrál work-life balance – vagyis a munka és a szabadidő nagyszerű egyensúlya, amit valóban tanítani lehetne. Az átlag európai mókuskerék után szinte hihetetlen, hogy az élet itt nem csupán a munka és a túlóra körül forog.  Legalább annyira fontos a családdal, barátokkal, sporttal vagy egyéb hobbival kapcsolatos elfoglaltság. És arra, aki ezt tudatosan követi és megköveteli, nemhogy rossz szemmel néznek, hanem inkább elismerőleg.

3. Mindig is csodáltam azokat a nemzeteket, amelyek egy emberként örülnek a saját országuknak, mérhetetlenül büszkék rá és minden lehetőséget megragadnak arra, hogy ezt a világ tudtára is adják! Ausztrália is ilyen! Australia Day apropóján hetek óta roskadoznak a boltok polcai az ausztrál színekben és zászlóban pompázó termékek alatt. A baseballsapkától kezdve, a hűtőtáskán át, a gumimatracig minden kellék fellelhető, ami a tökéletes Australia Dayhez kell! (És igen, beszereztem néhány rövid életű tetoválást! :D)

4. Mindig is szerettem a természetet, de itt valahogy mindez más dimenzióba helyeződött. Ausztráliában nem válogathatunk a kedvelt és nem annyira szívelt élőlények között, mert, a természet sok esetben már a küszöbön üdvözöl bennünket. Sok élőlénytől tartottam mielőtt ide érkeztem, és bár van amitől még ma is félek, azt hiszem nyitottabb, felfedezőbb és elfogadóbb lettem a természet csodáival szemben.

5. Ausztrália kicsit olyan, mint egy nagy játszótér, ahol mindig van mit csinálni! Talán ezért is jellemző annyira az itteniekre, hogy ha csak tehetik, a szabadban vannak – a parkban, a tengerparton, a kempingben, az esőerdőben, a sportpályán, a verandán, a kertben. Az egész életstílust áthatja a kint-lét szabadsága. Persze magyarázhatjuk a kedvező időjárással is, de én mégis azt hiszem, hogy minél több időt tölt itt valaki, annál jobban vágyik majd a szabadba!

Ha külföldiként élsz Ausztráliában vagy bárhol máshol a világban, számodra mik voltak az eddigi legnagyobb tanulságok?


Blog // Rendhagyó nászút – biciklivel a világ körül

Néhány hete különleges vendégeim voltak, akik egy közös uzsonna mellett a fél világot hozták el Brisbane-i otthonunkba. Zárug Zita (28) és Harkányi Árpád (30) 2011. június 4-én házasodtak össze, majd egy hét múlva felkerekedtek és elindultak, hogy biciklivel fedezzék fel a világot. Azóta 27 országban járták és több mint 21 ezer kilométert tettek meg mozgó otthonukkal felpakolt fekvőkerékpárjaikon. A megbeszélt találkozóra percre pontosan érkeznek. Alig telepszünk le, az ebédlőasztalnál máris úgy beszélgetünk utazásról, ételekről, kultúrákról és azok sokkoló különbségeiről, mintha évek óta ismernénk egymást. Talán ennek köszönhetem azt a megtiszteltetést is, hogy megismerkedésük és kedvenc esküvői pillanataik felelevenítése mellett beavatnak első izgalmas „dumpster diving” élményükbe is.

Két Ázsiában töltött év után szeptember elején megérkeztetek Ausztráliába. Hogyan éltétek meg a hatalmas kontrasztot?

Á: Tudtuk, hogy nagy váltás lesz, és bevallom, néha már számoltuk a napokat. Ha összehasonlítjuk Ausztráliát és Európát, elhanyagolhatóak a különbségek, míg Ázsia és bármilyen nyugati társadalom között hatalmas a kulturális szakadék, ami egy idő után kimerítő tud lenni. Tudtuk, hogy Ausztrália gazdagabb lesz, mint amit valaha is láttunk, mégis az itt tapasztalt technikai fejlettséget elképzelni sem tudtuk – gondolok itt az utak minőségére, Brisbane tömegközlekedésére, vagy arra, hogy mekkora állami támogatást adnak a lakóházak napelemekkel való felszerelésére. Váratlan, pozitív meglepetés volt az itteniek nyitottsága, segítőkészsége is. Ázsiában hozzászoktunk, hogy végtelenül kedvesek és közvetlenek az emberek, de az meglepett, hogy itt is odajönnek és elkezdenek velünk beszélgetni.

Lisy Writes interview - honeymoon around the worldIgen, bár európai szemmel itt is vannak sokkoló élmények. Például, hogy két akkora utcai szemetes jut egy háztartásra, mint amekkora otthon egy négyemeletes társasházra. 

Á: Igen, a fogyasztás és a pazarlás mértéke bennünket is megdöbbentett… és közvetetten ennek köszönhető, hogy belekezdtünk a dumpster divingozás nagy kalandjába.

???

Z: Az egész egy esti bevásárlással kezdődött az Északi Területen. A helyi szupermarketben akartam kenyeret és tejet venni. A tejtermékeknél a francia krémsajt és a belga csokis puding (amik itt az áruk miatt az elérhetetlen kategóriába esnek) láttán összefutott a nyál a számban. Majd arra lettem figyelmes, hogy az egyik eladó éppen szortírozza, és külön kosárba rakja a fenti termékeket. Megkérdeztem, hova viszi őket. Azt mondta, a kukába. Minden termék – aminek lejárt a szavatossága, eléri az ajánlott fogyasztás dátumát vagy el lett mozdítva a hűtőpultból (pl. egy vásárló meggondolta magát és kitette a kosarából) – a nap végén az áruház melletti konténerben végzi. Azok pedig, akik kedvükre válogatnak a bontatlan csomagolású, többnyire hibátlan árucikkek között a dumpster diving, vagyis a kukabúvárkodás sajátos sportjának hódolnak. Döbbenten léptem ki a boltból és közöltem Árpival, hogy ha valamikor kipróbáljuk a kukabúvárkodást, akkor az ma este lesz! Mert én akarom azt a csokis pudingot, aminek semmi baja nem volt!

Á: Így aznap este rendesen feltankoltuk a készleteinket. Találtunk sajtokat, joghurtot, pudingot, 2 kiló krumplit, szalámit, annyi tejet, hogy el se bírtuk hozni, és még mennyi mást! Napokig ettük ezeket az ételeket, és semmi bajunk nem lett. Persze értjük, hogy egészségvédelmi okokból törvény írja elő, hogy az áruházak így cselekedjenek, mégis elgondolkodtató, hogy milyen mennyiségű, sokszor még tökéletesen fogyasztható áru kerül a kukába. Érdekes volt olyan helyivel is találkozni, aki bár anyagilag nem szorul rá, környezettudatos indíttatásból már többször is kukabúvárkodott, ezzel hívva fel a figyelmet a társadalmi pazarlásra.

Lisywrites_Honeymoon_HappyRáadásul magyar pénztárcához, és főleg a szigorú napi büdzsétekhez [8€] mérten Ausztráliában nagyon drága az élet…

Á: Igen, ettől féltünk is. Tudtuk, hogy előfordul majd, hogy nem lesz választásunk és meg kell vennünk drágán az ételt. Szerényen és okosan utazunk, a legnagyobb kiadást az étel és a földrészek közötti repülés költsége adja – mert a tengereken és az óceánokon ugye nem tudunk biciklizni. De a helyzet sokkal jobb, mint amire számítottunk. A dumpster diving mellett sikerült leértékelten vásárolnunk, és rengeteg támogatást is kaptunk. Szinte hihetetlen, de köszönhetően a magyar közösségek által nyújtott anyagiakban is mérhető segítségnek, Ausztrália számunkra a legolcsóbb ország, ahol eddig jártunk.

Mi volt a legmeglepőbb az út során?

Z&Á: A teljesen más gondolkodásmód, amit az Ázsiában töltött két év alatt nap mint nap tapasztaltunk. Az a kulturális szakadék, ami időnként akkora volt, mint a Grand Canyon. A teljesen más struktúrájú, eltérő logikai rendszer szerint való gondolkodás, hogy néha olyan volt, mintha két párhuzamos dimenzióból próbáltuk volna megérteni egymást. Érdekes volt megtapasztalni, hogy Ázsiában nem létezik a személyes tér fogalma, és az emberek nem konfrontálódnak. Például ha rendelsz valamit egy étkezdében és kiderül, hogy elfogyott, akkor nem fognak odajönni hozzád, hogy ezt közöljék veled. És te ezért még csak ideges sem lehetsz, hiszen itt a legnagyobb neveletlenségnek számít, ha felemeled a hangod, vagyis „megmutatod a belső mérged”. Ha útbaigazítást kérsz, simán elküldenek az ellenkező irányba. De nem azért mert rosszat akarnak, éppen ellenkezőleg! Soha nem mondják, hogy „Nem tudom” vagy „Nem értem”, mert nem akarnak csalódást okozni. Gond nélkül nyilvánosan kinevetnek – mert túl magas, esetleg túl alacsony vagy, nyugati ruhát viselsz, vagy, éppen mert helyi öltözetbe bújsz, azért mert más nyelven beszélsz, vagy az ő nyelvükön próbálod megértetni magad. De ha egyszer sikerül velük együtt nevetned, akkor megfeledkezel mindenről, és csak az jut eszedbe, hogy legtöbbjük csupa szív, harmatos lelkű ember, akik a legjobb tanítói és példamutatói annak, hogy az emberi boldogság nem anyagi dolgokon múlik, és hogy a világ legszegényebb sarkaiban is van miből adni.

Lisy Writes interview - honeymoon around the world

Mik voltak az út legnagyobb tanulságai?

Z&Á: Nehéz egyet kiemelni, mert sok van. Például, hogy ne idegeskedjünk, mérgelődjünk feleslegesen. Rengeteg időt és energiát elvisz, ha az ember olyan dolgokon bosszankodik, amin nem tud változtatni, ahelyett, hogy örülne annak, ami van. Csodálatos dolog volt azt is megtapasztalni – amit korábban is feltételeztünk –, hogy a világ jó! Vallástól, nemzeti vagy etnikai hovatartozástól függetlenül. Vagy, hogy semmi sem történik véletlenül, és a legrosszabb dolog is bármikor csodába fordulhat.

Például, amikor Nepálban, „a semmi közepén” kiderült, hogy Árpinak veseköve van…

Z: Igen! Persze akkor még nem tudtuk, hogy vesekő. Képzeld el, hogy fekszel a térerő nélküli sátorban, tehetetlenül nézed, hogy a párod remegve hány és attól félsz, most fog meghalni, mert olyan fájdalmai vannak, amilyet még sosem tapasztalt. Az első hajnali napsugárral indultunk stoppal a kórházba, de aznap csak félútig jutottunk. A vesekő tünetei közben teljesen megszüntek – a diagnózist egyébként Pokharában egy vesespecialista magyar! doktornő állította fel – viszont így az utunk keresztezte Lumbinit, Buddha születési helyét, ahol aznap éppen Buddha születésnapját ünnepelték! Itt találkoztunk harminc másik bringással, köztük azzal az emberrel, aki az elmúlt évek során a példaképünkké vált. Pushkar Shah egy poros kis faluból indult útnak. Nem volt se pénze, se felszereltsége, csak az elhatározása, hogy a békét hirdetve fogja körbebiciklizni a világot. 11 év alatt 240 ezer kilométert tekert és 150 országban járt. Amikor elindult, száz rúpiát (háromszáz forint) kapott az édesanyjától, ez volt a kezdő tőkéje. Útközben, amikor kellett dolgozott, és rengeteg múlt az emberek segítőkészségén is. Amikor hazatért, ugyanazt a százrúpiás bankjegyet adta vissza az édesanyjának. Ha nincs Árpi veseköve, soha nem találkozunk vele személyesen!

Zita, te pedagógus vagy, Árpi, IT területen dolgoztál hat évig, mielőtt elindultatok. Induló tőkének egy középkategóriás autó árát spóroltátok össze. Olvastam, hogy abban is gondolkodtatok, hogy útközben megálltok dolgozni, ha úgy hozza a szükség…

Z&Á: Elsősorban igyekszünk olyan lehetőséget találni, amelyekkel útközben tudunk pénzt keresni. Ugyan ha megállnánk, valószínűleg nagyságrendekkel többet tudnánk keresni – de ez egyrészt túlságosan meghosszabbítaná az utunkat, másrészt számomra kreatívabb, teremtőbb tevékenység, ha cikkeket írok, amelyeken keresztül egyre többen kezdenek el másként gondolkodni az életről, a világról, kultúrákról, országokról, természetről. A cikkek mellett tavaly elindítottuk a falinaptár projektünket is, ami idén is folytatódik. A 2013-as naptárban az elmúlt év legjobb fotói kerülnek be és idén QR-kódon elérhető plusz tartalmakat is készítünk. Mivel az otthonról hozott anyagi tartalékainknak időközben a végére értünk, jelenleg javarészt a cikkírásokból és a tavalyi naptárbevételekből élünk. Így bárki, aki ezt megvásárolja aktív részese lesz a történetnek, hiszen belead egy reggelit, egy ebédet, vagy akár egy teljes napot a nászutunkba!

Lisywrites_Honeymoon_MirageHogyan talál az ember egy olyan párt, akivel körbetekeri a Földet?

Z: Elmondok egy nagy igazságot. Az ember nem akkor fog találkozni élete párjával, amikor számít rá. Sőt, nem is feltétlenül lesz szerelem első látásra – nálunk legalábbis nem volt az. Egy farsangi házibuliban találkoztunk, ahova én először nem is akartam elmenni. Aztán Isten ujja mégis oda vezérelt. Nálam nem volt fényképező, Árpi viszont millió képet csinált és kértem, hogy küldjön belőlük. Nekem ő eleinte nem is tetszett, de váltottunk pár mailt, és végül találkoztunk. Vagyis elmentünk együtt biciklizni. Emlékszem egy régi rozsdás bicajjal mentem, vagy hatszor leesett a lánc, azt sem tudtam hol kell váltani. Azt hittem, megpusztulok a 100 km-es túra során, mégis akkor kezdtem más szemmel nézni Árpira. Aztán a leánykérés, sőt még a polgári esküvőnk is bringázás közben történt…

Á: Mindketten nagy világjárók vagyunk és mindig is szerettünk volna utazni – veszi át a szót Árpi – Zita találta ki, hogy nászút legyen, én pedig, hogy menjünk biciklivel.

A kapcsolatotokra hogyan hatott az út?

Z: Jobban összekovácsolt bennünket.

Á: A nap huszonnégy órájában együtt vagyunk, ami nemcsak rengeteg közös élményt, de erősebb egymásra hangolódást is jelent. Útközben sokszor előfordul, hogy az egyikünk fáradt, már inna, enne, megállna. Ilyenkor fontos, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a másik helyébe, megtanuljuk felmérni, kezelni a különböző lelkiállapotait. De nem bízom el magam, és nem hiszem, hogy ez után az út után nyugodtan hátradőlhetek. Örökkön örökké udvarolni kell és mindennap meghódítani a másikat.

Z: Csoki, fagyi, masszázs és tengerpart, amíg meg nem halunk. J

Hogy telik egy klasszikus biciklizős nap? Például az ausztráliai Outback-en?

Z&Á: Napfelkelte előtt egy órával (kb. 4: 45-kor) kelünk – de csak miután háromszor öt percet szundiztunk. Fogmosás, öltözés, reggeli, mosogatás, összepakolás. Ez kb. egy óra – hatékonyabbak lettünk, mióta kaptunk egy termoszt, mert így már este felforraljuk a vizet a kávéhoz, a zabkásához, mindent kikészítünk. Ha ügyesek vagyunk, még mielőtt jönnek a legyek (napfelkelte előtt) el tudunk indulni.

Lisy Writes interview - honeymoon around the worldAz Outback-en kelet felé haladva csodálatosak a reggeli fények, ahogy a horizonton felkel a nap. Kb. 25 km után megállunk tízóraizni (ilyenkor legtöbbször kenyérfélét vagy kekszet eszünk nutellával), majd 50-60 km-nél jön az ebéd. Ha szerencsénk van, ez éppen egy pihenőhelyre esik, így kényelmesebben és nem a földön kuporogva eszünk. Jöhet a főzés – legtöbbször instant vagy gyorsan elkészíthető ételek: tészta, rizs, konzervbab, csirke stb. – majd mosogatás után indulás, és még 50-60 km tekerés. Miközben megy le a nap, legtöbbször már készítjük a vacsit, megy a timelapse video, ha van térerő, akkor hírt adunk magunkról a Facebookon. (Az egyik megdöbbentő élményünk az volt, hogy Queensland-ben térerőt találtunk, ivóvizet azonban nem). Aztán fürdés a 10 literes hordozható zuhanyzsákunk segítségével. Lefekvés előtt még van, hogy olvasunk kicsit, Árpi pedig szorgosan írja a blogunkra az útinaplót.

Mik lesznek a következő állomások?

Z&Á: A következő két hónapot Ausztráliában töltjük. Brisbane-ből először Sydney, majd Melbourne felé vesszük az irányt. A karácsonyt és az újévet pedig a tervek szerint Új-Zélandon ünnepeljük, onnan pedig irány Dél-Amerika. Legalábbis ez a terv, a megvalósulás attól is függ mennyire lesz sikeres az idei naptár rendelés.

Tulajdonképpen ti nászúton vagytok… annak milyen?

Z&Á: A legjobb, amit el tudsz képzelni! J)))