Lisy Writes

Több ezer kitelepített ember, több száz összedőlt ház, többmilliárdos kár és országos összefogás – az elmúlt hetek árvízi mérlege. Mi most egyetemistákat mutatunk be, akik önként adománygyűjtésbe kezdtek.

A keleti országrészt sújtó árvíz az elmúlt időszak összefogásra buzdító eseménye volt, amelyről nemcsak tévés és rádiós híradások szóltak hetekig, de még a Facebookon is olyan felhívásba botlottam, amely adománygyűjtést szervezett a rászorulóknak. Mikor felvettem a kapcsolatot a szervezőkkel, kiderült, sok szálon összefonódó baráti társaság áll a kezdeményezés mögött – vannak, akik az egyetemről ismerik egymást, sokakat pedig a sport terelt egy csapatba. Egy viszont közös bennük: a szükséghelyzetben úgy érezték, nem elég a sajnálkozás és a jóakarat, meg kell fogni a munka végét és segíteni a bajbajutottakon.

Sok kicsi sokra megy

A gondolatot tett követte, és a csapat spontán gyűjtésbe kezdett, ami 24 óra leforgása alatt két kisbusznyi ruhát és tartós élelmiszert eredményezett. A felhívás szájról szájra terjedt a baráti társaságban és körlevél segítségével a közösségi portálokon, így a csak virtuális, vagy igazi, de ritkán látott ismerősök is értesülhettek a kezdeményezésről. „Az adományok leadását limonádéval köszöntük meg – avat be a részletekbe Klári, az egyik szervező –, és végül jó hangulatú délután kerekedett a gyűjtésből. Nagyon sok magánszemély meg cég segített, és az egészből hirtelen közös ügy lett, ami összekovácsolt sok-sok embert. A gyűjtést Budapest két pontjára, a Műegyetemre és a Krisztina tér egyik népszerű bisztrójába szerveztük. Másnap reggel pedig már indult is önkéntes csapatunk két kisbusszal és egy személyautóval, hogy az adományokat személyesen juttassuk el a Miskolc melletti Felsőzsolcára és a környező településekre. Az árvíz teljesen átrajzolta az autós útvonalak térképét, így az utat hatalmas kerülővel tettük meg. Tizenegy körül érkeztünk meg, de ezután legalább még egy óra volt, amíg megtaláltuk, hol tudjuk hasznossá tenni magunkat. A polgármesteri hivatalban – ahol leadtuk a hozott ruhákat, száraz élelmet és ivóvizet – megörültek nekünk, szinte el sem akarták hinni, hogy Budapestről »ilyen messzire« eljöttünk.”

Mindenhova más kell

A csapat a központi raktárnál szembesült azzal, hogy dugig vannak ruhával, és a dolgok jelenlegi állásánál nem ez a legnagyobb hiánycikk. „Ellentmondásos volt a helyzet, mert az ember minden híradásból azt hallotta, hogy leginkább ruhaneműre van szükség, így a gyűjtésen mi is automatikusan erre koncentráltunk – emlékszik vissza András, aki szintén a szervezők között van –, csak arra nem gondoltunk, hogy a káreseménynek van egy lefolyása, ami a különböző stádiumokban eltérő igényeket diktál. Mostanra már tudjuk, hogy a krízis idején legfontosabb a megfelelő mennyiségű élelem és ivóvíz, hiszen a védekezés embertelen energiákat emészt fel, gyakran 24 órás talponlétet követel. Később, amikor levonul az ár, fertőtlenítőszerre és szúnyogriasztóra van a legnagyobb szükség, hiszen az elöntött területeken minden rohad, penészedik, gyakori, hogy a csatornákból, a pöcegödrökből feltör a szennyvíz, így ilyenkor elsődleges a fertőzések megelőzése. Ebből már látszik, hogy a ruha, a bútor, az építőanyag csak ezek után következhet a fontossági sorrendben.”

 Ki a legény a gáton?

A csapat férfi tagjai mindannyian az extrém sportok szerelmesei, így a segítő szándék mellett a kalandvágy is a gátra hajtotta őket; az adományok célba juttatása mellett ki akarták venni a részüket az árvízvédelem fizikai erőnlétet kívánó feladataiból is. Kiderült azonban, sok ugyan a segítő kéz, de óriási a szervezetlenség. A helyszínen legalább 300-400 ember – rendőr, civil, polgári védelmis – állt készenlétben, hogy töltse és pakolja a homokzsákokat, de tényleges munkát a logisztikai akadályok miatt egyszerre csak ötvenen tudtak végezni. A gátépítés menete is önszerveződéssel működött; volt néhány ember, akik harminc éve már építettek gátat, ők mutatták meg a tapasztalatlanabbaknak, mi a feladat. A gáton nem volt forgalmi rend kialakítva, így a homokzsákokat szállító kétéltűek rendkívül lassan tudtak csak haladni. Megtudtuk, hogy a homok Debrecenből érkezik, aztán lerakják valahol a közelben, onnan egy kilométerre beletöltik a homokzsákokba, majd a zsákokat átszállítják a gát tövéhez, onnan pedig fel a kétéltűekre, és végül a gátra. Ezzel a rendszerrel egyszerre csak egy kocsi tud érdemi munkát végezni, ugyanakkor az egész műveletet hatékonyabbá lehetne tenni néhány logikus változtatással. Például a gát kiszintezésével – hogy látni lehessen, meddig fog feljönni a víz, és így milyen magasságig kell rakni a homokzsákokat – vagy egy forgalmi rendszer kialakításával, hogy a kétéltűek gyorsabban közlekedhessenek, ne ugyanott kelljen fel- és lehajtaniuk a gátról. Ha a védekezés olajozottabban zajlana, talán a megelőzés és az elhárítás is könnyebb lehetne. Persze ezeket az ember csak utólag látja, mert ilyen árvízzel szerencsére ritkán szembesülünk.

Válságkezelés-paprikás

A leutazás előtt sokakat foglalkoztatott, vajon mennyire lesz megrázó a katasztrófa területén a találkozás a bajbajutottakkal. Hiszen az itteniek az elmúlt időszakban mindenüket elvesztették. Az utcákon hömpölygő víz, a félig elsüllyedt házak, a megrogyott épületek látványa sokkoló. Voltak olyan utcák, ahol az emberek nem is biciklivel, hanem kajakkal, csónakkal közlekedtek. Legnagyobb meglepetésünkre azonban nem volt katasztrófahangulat. Az emberek fáradtak voltak – találkoztunk olyannal, aki három napja napja nem aludt –, mégis rendkívül pozitívan álltak a kialakult helyzethez. Mintha csak egy közös aratás vagy szüret alkalmával jöttek volna össze, és a közös célért dolgoznának. A válsághelyzet láthatóan még jobban összekovácsolta őket, és úgy tűnt, a rájuk rótt terhet együtt könynyebben cipelik. Mindenkinek megvolt a feladata, az asszonyok bográcsos ételeket főztek, a férfiak a gátakon dolgoztak. A paprikás krumpli éppen akkor készült el, amikor kis egyetemista csapatunk megérkezett, és nem volt apelláta, addig nem kezdhettünk bele a munkába, amíg egy tányérral el nem fogyasztottunk.

Csak a „most” van

A délután folyamán beszédbe elegyedtünk a helyiekkel, akik könnyes szemmel meséltek az átélt megrázkódtatásokról. Az árvíz alattomos dolog – szinte észrevétlenül szivárog be az ajtó alatt, és vele együtt az életünk résein. Nincsenek látványos lángok, nincs hirtelen jött dráma. A víz lassan nyomul előre, majd egyszer csak el kell hagynod a házad – mintha egy lassított fi lmen néznéd végig, ahogy mindened odavész. A ruháid, a bútoraid, a személyes tárgyaid, és végül a fedél a fejed fölül. Először föl sem fogja az ember, mi történt. Az árvízi védekezés napjaiban sok a feladat, le vannak foglalva a kezek, így a kínzó gondolatokra sem marad idő. De mi lesz, ha majd levonul az ár? Homokzsákhegyek. Összedőlt házak és életek. És a segítségre bizony ekkor lesz igazán szükség.

A legjobb segítség

A szervezők szerint az önkéntes gyűjtés egyik legnagyobb tanulsága a segélyszervezetek fontosságának felismerése volt. A csapat a gyűjtéssel személyes kapcsolatra is törekedett, szerették volna nyomon követni az adományok útját, de rá kellett jönniük, hogy az erre szakosodott segélyszervezetek hatékonyságával civilként képtelenség felvenni a versenyt. Ezért ha van olyan ruhanemű, tartós élelmiszer, tisztítószer, játék, amivel segíteni akarunk, érdemes például a Vöröskeresztnél leadni, akik tudják raktározni és időzítve kiosztani a szükséges holmikat.